Sárbogárd Református Gyülekezetének Története

A Bogárd helységnév személynévből keletkezett magyar névadással, az alapjául szolgáló személynévnek a magyar „bogár” főnév az alapszava. A megkülönböztető szerepű „Sár”­ előtag a Sárvíz mellékére utal. A valószínűség és a történelmi adat amellett szól, hogy az első tulajdonosaitól, a Bogár- és Tinódy-családoktól kapta a nevét. A falu a XIV. században keletkezhetett, eredetileg két külön faluból állt, melyeket csak egy utca választott el egymástól. Egy vatikáni okmány szerint - 1459­ben - a középkori Bogárdon (mely falu akkor valamivel keletebbre volt, mint a mai) Szűz Mária tiszteletére szentelt plébánia-templom állott (emlékét a „Puszta-templom” dűlő őrzi). 1323 óta ismert besenyőtelek volt és Tinódtól, mely hajdan külön birtokállományt és külön községet képezett, csak egy utca választotta el. Az 1586. évi defter említi, de lehet, hogy egykori lakosai nem is keresztyének voltak, mert benne török erősség (palánk) állott. Bogárd­-Tinord - mint e kettős nevet viselő helység - régi múlttal bír, s a XVI. században - a török uralom idején - gyakran szerepel Bogárd neve. Az 1562-es defter a simontornyai basa kerületéhez tartozó helységek között említi, 1582-ben kilenc háza volt, 1586-ban - mint egy török vitéz hűbéradománya – szerepel, mint falu, melynek lakosai fej- vagy kapuadót fizettek. (Ez időben többször említenek Bogárddal együtt egy Szirt nevű helyet, pl. 1584-ben „Szirt és Bogárd” 24 házzal. Lehet, hogy a „Szirt” elnevezés Tinordot jelzi. Bogárd 1608-1610-­ben (44 fős) török-őrséggel erősített palánk (vagy párkány) volt. A hódoltság (1541-1686) idejéből református egyháza életéről, viselt dolgairól vagy papjairól semmit sem tudunk (még azt sem, hogy létezett-e Bogárd­-Tinordon református egyház). De ha a defterbe felvett „hitetlenek” kifejezés alatt a magyarokat értjük, akkor azok csak „a magyar vallást”, a kálvini irányzatot követhették (mert itt és másutt is olyan nemesek laktak, akik ebben az időben már reformátusok voltak). Tinordot illetően Tinódi Lantos Sebestyénről (aki a XVI. század első felében élt) van egy feltételezés, hogy itt született és református volt, utódai sokáig birtokolták a falut. A XVII. században csupán pusztaként említik (a polgári község létéről nincs adatunk). Lehet, hogy az egyes majorságok, melyek minden községi vagy egyházi szervezet nélkül elszórtan feküdtek egymás mellett, vagy uraik, mint az országban sokan cselekedtek így ezekben az időkben, a török uralma alól hódolatlan vidékekre távoztak, hátrahagyva birtokaikat és - esetleg - jobbágyaikat, ezért kevésbé lehetett lakott ez a vidék. Egyházkerületünk jegyzőkönyvei sem emlékeznek a XVII. századi Bogárd­-Tinordról, vagy itteni egyházról.

A török kiűzése után Fejér vármegye visszanyerte önállóságát és joghatóságát. 1696-ban, összeíratta a megye falvait, de közöttük sem Bogárd, sem Tinord nincs faluként említve, csak „praedium”-ként (= „birtok”) szerepelnek. Az 1702-es vármegyei összeírás (de az 1731-es neo­acquistica comissio is pusztának mondja), sőt az egyház megye 1740. évi jegyzőkönyve is ezt írja: „Praedium Bogard Nobilium Reform” (= „Nemes Bogárdi Református Birtok”). A vármegyei katolikus plébániák összeírását magába foglaló 1753. évi jegyzőkönyv (a megye levéltárában) is pusztának mondja Bogárdot és Tinordot, de megjegyzi, hogy benne „egytől-egytől Kálvinista Kompossessorok (= Közbirtokosok) laknak, kik azonban a vajtai plébános joghatósága alá tartoznak, csakhogy halottjaikat a plébános tudta nélkül maguk temetik el”. Egy 1693. évi jószágkereső irat - Fejér megye levéltárában Tinordi András ügyében - Tinordot már falunak említi. Egy 1723. évi megyei tanúkihallgatási jegyzőkönyv is lakottnak mondja, amelynek kálvinista lakossága a szomszéd Vajtához tartozik. De Bogárd­-Tinord akár falu volt, akár puszta, benne az 1730-as években olyan „kálvinista nemzettség” lakott, amely elég erősnek érezte magát arra, hogy „ekklézsiát fundáljon”.

Három kiterjedt ágú buzgó család (a Huszár, a Német és a Mészöly) vallásuk iránt érzett szeretetből indíttatva, gyermekeik neveltetésének szükségét érezve és bátorítva az országos törvény ama rendelkezése által, hogy a nemes urak saját birtokaikon gyakorolhatják vallásos szertartásaikat, az 1736-ik esztendőben elhatározták, hogy közös erővel kis imaházat (oratoriumot) építenek, abba lévitát (ludimagistert = iskolamestert) állítanak, ki nekik isteni tiszteletet tart és gyermekeiket oktatja. Így is cselekedtek, mert nemes Huszár János bogárdi fundusán vályogból, deszkamennyezettel, nádtetővel nyolcvan férőhelyes templomocskát és a lévita számára egy szobát építettek. Az imaház előtti haranglábra egy kis harangot helyeztek, ezzel a felírással: „Szentelték Atya Fiú Szent Lélek Istennek Bogárd és Tinord N. possessori Ao 1737”, ez hívta ettől kezdve a nemes famíliák tagjait és cselédjeiket naponként az istentiszteletre, amit Egrédi Sámuel (vagy Pál) lévita (ludimagister) tartott. Egérdi után az 1738. évi superintendentiális gyűlés Devecseri Pétert rendelte - a nemes urak kérésére - Bogárd­-Tinordra. „Elmehet - úgymond a superintendentiális jegyzőkönyv - mivel papi kellékekkel bír, ha az ekklézsia valamely szabadságot nyerhetne”. Ugyanis a veszprémi püspökség joghatósága alá tartoztak ekkor a bogárd­-tinordi reformátusok. A püspök 1738-ban a Helytartó Tanács tudomására hozta, hogy Bogárdon engedély nélkül épült imaház, mely azonnali vizsgálatra utasította a vármegyét, amit az a helyszínen megejtett. A vizsgálat megállapította, hogy nevezett családok földesurak lévén, saját birtokaikon bátorkodtak - az 1681. évi törvénycikk értelmében vallásuk szabad gyakorlása végett - istentiszteleti helyiségről gondoskodni. De a H. T. azon az alapon, hogy nemcsak a földesurak, hanem az egész község jár az istentiszteletre, és mert Fejér vármegye nem artikulált vármegye (amelyben szabadna új egyház fundálása), meg azért is, hogy a ludimagister nemcsak istentiszteletet tart, hanem esket is, eltiltotta a bogárd­-tinordiakat az imaház és harang további használatától. Elrendelte továbbá a templom ajtaját bezárni és lepecsételni, ami még abban az évben meg is történt, 1738-ban volt első ízben eltiltva az istentisztelet. Az eljárás ellen tiltakozó Huszár János és Mészöly Gergely nemeseknek a kiküldött bizottság megengedte, hogy az imaház bezárása ellen fellebbezhetnek. De sem ők, sem a többi nemesek felfolyamodással nem éltek, hanem mivel a bezárt imaház ajtaján lévő pecsétet (állítólag játszó gyermekek) leszakították, újból megnyitották és bele jártak istentiszteletre. Az egyházmegye jegyzőkönyve szerint „ennekutána nemsokára a veszprémi káptalan közbenjárására végleg eltiltattak a bogárdi és tinordi kompossessorok az oratoriumtól, amelyet ekkor széllyel is hánytak a káptalan parancsolatjából”. Egy darabig meg voltak fosztva a bogárd­-tinordi hívek az oratoriumtól és el voltak tiltva az istentisztelettől. Ezt mutatja az 1742. évi folyamodványuk. Ezt a királyi udvarhoz nyújtottak be imaház építési engedélyért. A H. T. elrendeli az alapos és részletes vizsgálatot (tartalmát nem ismerjük). Ennek kedvező eredménye lett. Ugyanis 1743-ban újonnan épült imaház Bogárdon. Az, hogy az imaház széllyelhányásától az újnak megépítéséig mit cselekedtek a bogárd­-tinordi reformátusok, azt egy 1748. évi tanúvallomási jegyzőkönyvbõl olvassuk: „amidőn a Bogárdon és Tinordon lakozó kompossessorok az oratorium ususától (= használatától) eltiltattak, azután mind addig, míglen ez mostani oratoriumot föl nem építhették, hol egyik, hol másik házakban és kamarákban, hol pedig istállókban, végtére a lévita házában jártanak a könyörgésre lévitájukkal együtt. És hogy megtudhassák, hol és kinél tartatnék a könyörgés és egyben gyűlés, azon helynél és háznál, egy póznára jelül egy darab fehér ruhát kikötöttek. Minthogy első esztendőben a tilalmazás után harangozni sem merészeltek, az oratoriumot újítani sem merték, elromlott összedőlt”. E jegyzőkönyv azt is elmondja, hogy: „Huszár János uram fundusán - úgymond a tanú - építtetett közönséges költséggel és erővel és fából, circiter (= körülbelül) kétszáz ember kapaczitására való, benne kályha helyett egy sütő­forma sárból épített kemencze is vagyon, melyet a falaknak és oldalának vékony volta miatt télen be szoktak fűteni".

 

Tehát az új imaház csupán Huszár János Földesúr magános használatára engedélyezett oratorium volt, de titokban belejártak a többi familiák is (épült ez az előbbi imaház keleti végére). Az egyházmegye jegyzőkönyve szerint az első eltiltás 1742-ben történt, de hogy Devecseri lévita mennyi időt töltött itt, nem tudjuk, talán egy évet sem. 1742-ben Istvándi Beniámint rendelték „iskolatanítóságra és papságra”. Ám ő nem tudta megnyerni a nemes urak szeretetét. Kevés idő múlva elhagyta hivatalát, kit azután Vörös Mihály követett. Ő gyermekek tanításán és a naponként való könyörgéseken kívül más lelkészi teendőket is végzett, amint megtudjuk ezt a fentebb említett tanúvallomási jegyzőkönyv következő soraiból: „A lévita nemcsak könyörgést és prédikálást teszen, hanem a halottakat is énekszóval eltemeti és harangozással, némelyeket pedig ha kívánják predikáczióval is szokta, sőt a házasulandókat is hirdeti. Az esküttetést és a keresztelést a sárkeresztúri prédikátor viszi véghez, aki négyszer egy évben gyóntatni (ti. úrvacsorát osztani) le szokott járni: Karácsonykor, Húsvétkor, Pünkösdkor, Újborkor. Ezért fizet neki az egész község hat forintokat eskető, keresztelő szolgálatján kívül. Ugyanezért mindenkori megjelenése alkalmával Szikszai István keresztúri pap predikácziókat is szokott tenni”. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök - a reformátusok iránt érzett dühös ellenszenvéről ismeretes főpap („ki nemrég foglalta el a fényes polczot”) - tapasztalta, hogy a bogárdi oratoriumban a „község” is megjelenik imádságra, ezt a körülményt 1747-ben feljelentette a H. T.­-nak, mely vizsgálatot rendelt el, amit 1748 őszén megejtettek. Ebből kitűnt, hogy a „község” csakugyan jár istentiszteletre, a lévita prédikál, halottakat temet, stb. Az ügynek az lett a vége, hogy mivel a Pesti Comissio előtt nem volt a bogárdiaknak szabad vallásgyakorlatuk, tehát most sem bírhatnak jogosan és így istentiszteletet nem tarthatnak. Úgy látszik azonban, hogy ennek ellenére fenntartották az oratoriumukat és lévitájukat a bogárdiak. Csak midőn a veszprémi püspök egyre jobban félemlítette őket, fordultak tanácsért Helmeczy István superintendensükhöz, hogy mitévők legyenek. Ő azt ajánlotta, hogy „mivel a filiális egyházakban, tehát Bogárd­-Tinordon is (mert nem anyaegyház) tiltva vagyon a nyilvános vallásgyakorlat, nem látszik tanácsosnak ezen tilalomnak ellenszegülniök, de helyesen cselekszenek a nemes urak, ha egyenesen a királynőhöz folyamodnak”. A tanácsot megfogadták, a folyamodványt 1749-ben (a többi Fejér megyei ekklézsiákkal együtt) elkészítették és benyújtották a királynőhöz. Ebben panaszkodtak, hogy a veszprémi püspök megfosztotta őket attól a kis vallásszabadságtól is, mellyel a Huszár János-féle oratoriumban bírtak, és a vajtai római katolikus plébános joghatósága alá helyezték őket. A következő határozat jött: „az urak saját személyükre saját udvarukon magános vallásgyakorlatot nyernek”. Ebben az állapotban maradtak a bogárd­-tinordi hívek 1757-ig, mialatt Huszár János oratoriumát használták istentiszteleti célra a többi urak is. A vármegye – úgy látszik - nemigen ellenőrizte őket. A vajtai plébános pedig - miután neki bizonyos stolárékat adtak - elnézte az urak egybegyűlését a Huszár-féle imaházban, akiknek lévitájuk folytonosan volt. Az eddigiekből látszik, hogy a bogárd­-tinordi egyház (ha ugyan így nevezhető) rendes anyaegyháznak ezidőben nem, csakis a sárkeresztúri egyház filiájának tekinthető. Igaz, hogy a bogárdiak anyaegyházat nem alkothattak, de azt főként az országos törvények megszorító rendelkezéseinek tulajdoníthatjuk, nem pedig, mintha a nemes urak nem lettek volna képesek papot s tanítót együtt eltartani, mert hiszen a fentebb említett lévitákat is elég tisztességes díjazásban részesítették.

1757 válságos esztendő a kicsiny gyülekezet életében, mert az egyház ettől kezdve megszűntnek tekintendő. Ugyanis ez évben elhalálozott a buzgó Huszár János, akinek udvarán épült az oratorium. Azt jegyzi fel az egyházmegye jegyzőkönyve, hogy „az udvari oratoriumban megszűnt a közönséges istentisztelet, s mivel sem lévita, sem prédikátor nem vala, Huszár János fia Péter, maga könyörgött és olvasott fel bibliát a község előtt”. Ebből kitűnik, hogy néhai Huszár János csakugyan a maga személyére s udvarára nyert vallásgyakorlatot annak idején és hogy ő volt éltető lelke, fenntartó oszlopa a kicsiny gyülekezetnek. Halálával megszűnt a vallásgyakorlat joga. A többi nemes urak vagy csakugyan nem bírtak elegendő erővel, vagy nem akartak ismét külön oratoriumot építeni, lévitát tartani. Elegendőnek tartották, ha a sárkeresztúri lelkész olykor-olykor átment hozzájuk prédikálni, úrvacsorát osztani. Huszár Péter pedig maga lett az előimádkozó, bibliát olvasó a koronként összegyűlt hívek seregében. Szép példája ő a hitbuzgóságnak, méltó, hogy neve és emlékezete sokáig fennmaradjon. 1757-82 között a bogárd-­tinordi egyház nem létezett, csak mint az 1763. évi egyházkerületi jegyzőkönyv „ecclesia filialis” (= „leányegyház”) néven említi „mely nincsen alávetve a plébánusoknak”. Ez utóbbi kifejezést lehet úgy értenünk, hogy vagy mint nemes urak teljesen lerázták magukról a plébános joghatóságát, vagy pedig bizonyos stolárét fizettek neki és a plébános magukra hagyta őket. Az újszülötteket főként Cecére vitték keresztelni (amit bizonyít az ottani anyakönyv). Az egyházkerület 1842. évi „Almanachjában”(= „Évkönyvében) van egy jegyzet, hogy Huszár János halálától fogva „másutt tartatott az istentisztelet”. Pedig a Huszár-féle imaházon kívül más imaházuk és lelkészük nem volt. De bizonyos, hogy lévita lappangott valamelyik nemes úrnál, aki tanított, előimádkozott, ott ahol szobát vagy karmát nyitottak neki.

A Türelmi Rendelet hozta el a bizonyos fokú szabad vallásgyakorlatot a bogárd-­tinordi reformátusoknak is. Erre hivatkozva folyamodtak 1782-ben imaház építéséért és lelkipásztor beállításáért, mivel a rendelet szerint az egyház megalakulásához szükséges száz család megvolt a helységben. A H. T. ez ügyben vizsgálatot rendelt el. Ennek kapcsán a vármegye úgy talált, hogy a régebbi időben megengedtetett, magános szabad vallásgyakorlattal visszaéltek a bogárd­-tinordiak. Ezért az eltöröltetett, a pusztát - mely már helységnek tekinthető - nemes urak lakják. Adót nem fizetnek. Az egyházszervezés költsége tehát adóalapot nem érint, és száz családnál több van, lévén a lélekszám 839 fő. A küldöttség megszemlélte azt az (56x16 öles) udvartelket, amelyet Soós Imre és felesége Huszár Erzsébet, valamint Németh Rebeka együtt adományoztak templomépítés végett. Megtekintette azt az iratot is, melyen 2760 frt 36 kr összeget ajánlottak egyes buzgó egyháztagok az építendő templom költségére. A küldöttség pártolólag terjesztette fel jelentését. A H. T. pedig 1783 tavaszán határozatot hozott, hogy bár a bogárdiak maguktól már előbb behoztak némi vallásgyakorlatot és így megbüntethetnének azzal, hogy semmiféle engedély nekik nem adatik, de most csak megdorgáltatnak. Egyébként az oratorium építés nekik megengedtetik torony nélkül. Lelkész, mint „minister domesticus” (udvari pap) beállítható. A szomszéd sárszentmiklós-pusztai híveknek is megengedték, hogy Bogárdra járjanak istentiszteletre, csak a plébános stólája meg ne csorbuljon.

A templom 1783-ban felépült az említett funduson, mint a „bogárdi és tinordi egyesült ekklézsia” temploma. Mellé haranglábra a régi kis harangot helyezték, egy másik nagyobbat később, 1790-ben szereztek. Lelkész- és tanítóként Komáromi Sülye Józsefet hívták meg 1783-ban, de rendes pappá csak 1790-ben lett, amikor az egyház teljes és nyilvános szabad vallásgyakorlatot nyert és a superintendentia által ezen minőségében megerősíttetett. Minden vallásbeli szertartást végezhetett, anyakönyvet önállóan vezethetett. Az oratorium melletti házikóban lakott és tanította a gyülekezet kicsinyeit nemcsak elemi dolgokra, hanem latin nyelvre is. 1791-ben hattagú presbitériumot alakítottak két „kurátorral” az egyház ügyeinek kormányzására. A presbitérium első teendője volt, hogy a régi iskola-épület helyett újat és tágasabbat emeljen, miként egykorú jegyzet mondja: „ezen mi helységünkben Sátoros Isten dicsősége veteményes kertjének előmozdítása és virágzóbb állapotban levő helyheztetése iránt való forró buzgóság minket szüntelenül foglalkoztata”. Mivel az iskolához az egyháznak nagyobb fundusra volt szüksége, az egyház elöljárói: Huszár János, Mészöly István, id. Német József, Huszár Pál kurátor, Pál Mihály, egy alkalmas „fundust” kértek Német Rebeka nagyasszony és leánya, Huszár Erzsébet Soós Imréné asszonytól. Ebben az 1792. év eleji folyamodványukban ezt olvasni: „Megesküdtünk a zsoltáríróval az Úrnak és fogadást tettünk a Jákób erős Istenének, hogy be nem megyünk addig a mi házunknak hajlékában, a mi ágyunkban fel nem hágunk, a mi szemeinknek aludni, és a mi szemöldökünknek szunnyadni nem hagyunk, míg fel nem keressük az Úrnak nevét s helyét, a Jákób erős Istene sátora veteményes kertjének alkalmatos helyét ... Hol keressünk pedig azt a helyet? ... A mi Nagyasszonyunknál és vigasztalására megmaradott egyetlen leányánál, az õ kedves élete párjával ... Azért az Isten dicsőséges veteményes kertjének számos gyenge plántácskáit öleinkbe felvevén, alázatos Instantiánkat bemutatjuk, kérjük azon fundust, mely a parochiális fundussal által ellenben vagyon ... Ez a jótétemény lészen drágalátos illatnak szaga Istennek kedves és kellemetes áldozat (Fil. 4: 18). Ez lészen egy olyan kincs, mely az örök életnek elvételére való fundamentum (Tim. 6: 19)”. A folyamodvány eredménye az lett, hogy nevezettek vállalták: „ama fundust örök áron átadjuk ezen reformáta bogárdi szent ekklézsiának”. Az új iskola ez 1300 négyszögölnyi funduson nem sokára (1797-ben) fel is épült közadakozásból, a régi iskola harangozóházzá lett. Komáromi halála után, 1791 nyarán Somodi István jött prédikátorul  és 1791-1840-­ig szolgált. Ekkor a lelkek száma Tinorddal együtt 1007 volt. Ittléte alatt gyarapodott az egyház számban, erőben. Jóllehet a gyülekezet tagjai csekély egyházi adót fizettek. 1783-tól fogva a felnőtt személyek 5 garast és egy véka búzát. Az egyháznak vagyonosabb buzgó tagjai istentiszteleti eszközökkel látták el az Úr házát. A hívek 1790-ben egy három mázsás harangot készíttettek, mely később elhasadt, helyette a tinordi és szentmiklósi hívek hozzájárulásával – 1809-­ben - 851 frt-ért újabb harangot öntettek.

 
Báthory Gábor püspök 1816-os látogatása érdekes rajzát adja az egyház akkori életének: „Organizált presbyterium nincsen itt, mindegyik birtokos úr presbyternek tartja magát, de aki jelen nincsen a gyűlésen, az nem tartja magára nézve kötelezőnek a határozatot. Ennélfogva a parasztok sem teszik, amit parancsol a kurátor, csak ha tetszik nekik, hát még a nemesek! Kurátor vagyon négy; kettő Bogárdon, kettő Tinordon. Van pénztárnok is. Egyik sem esküdött fel hivatalára, mindegyik a maga lelkiismerete szerit sáfárkodik. Az ekklézsia jövedelme: a zsidók templomától, mészárszéktől, korcsmától és egy zsellérháztól járó árendák, perselyek, adományok, halottakra való harangozás és a fent maradó lélekpénz s gabona. Bogárd és Tinord különböző arányban fizetnek. Bogárdon: minden úrvacsorával élő egyén (kivéve a cselédeket) fizet 15 garast, 1 véka búzát és árpát; egész Tinord pedig általában véve 50 pozsonyi mérő búzát. Bogárd az összegyűjtött gabonából fentmaradt részt beadja az egyház kasszájába, Tinord sohasem, hanem visszatartja. Árpát meg éppen nem fizet.

 

Régen az utazó és a községi szegények vasárnaponként a templomajtó elé álltak s ott kaptak segélyt egyes hívektől, a perselyben nem maradt. Határoztatott tehát, hogy e rendes és az agentiálékra szolgáló perselyen kívül másik legyen a szegények számára és ezeknek nem szabad a templomajtó elé állani. Konfirmáczió éppen nincs szokásban, e helyett így vagyon: poenitentiális (bűnbánati) héten csakis vallás taníttatik az iskolában, s a pap bemegy kis vizsgát tartani. Iskolába gyermek jár 100-110. Tanulnak Láczay kis és nagy kátéját, valláshistóriát, geographiát, Hármas-Kistükört, Számvetést, Synaxist, Periodologiát, Corneliust, Phaedrust, Magyardeák grammaticát, hazai törvények summáját, éneklés mesterségét. Télen-nyáron járnak iskolába. Az ekklézsiának filiái: Szentmiklós, Rétszilas, Sismánd, Felső-Alap, Körtvélyes, Kis- és Nagy-Lók, Töbörzsök, Karácsonyszállás, Előszállás, Venying, Újmajor, Herczegfalva. Mindeme pusztákon 416 hitsorsos van, templom nincs sehol, se iskola, a predikátornak nem fizetnek. A lelkek száma összesen 1583”. Tapasztalták az egyház elöljárói a gyülekezetnek a filiákon lakók nagy gyarapodását, a templom kicsinységét és toronytalanságát. Elhatározták e szándékok foganatosítását. Az adományok gyűjtése olyan szép eredménnyel járt, hogy Bogárdról és Tinordról 8991 frt gyűlt be. Az építkezést 1827 őszén megkezdték, amikor a torony szegletkövét (annak napkeleti-északi sarkánál) október 8-án tette le Somodi István lelkész a gyülekezet jelenlétében e szavakkal: „Soha te rajtad a pokol kapui diadalmat ne vehessenek!”. Két év múlva ment teljességre a templom bővítésének és a kőtorony-építésnek a munkája (pontosan 1830-ban). Előbbit zsindelytetővel, utóbbit réztetővel látva el. Az építkezés 10 171 v. forintra rúgott, ide nem számítva a gyülekezet tagjai által teljesített harmadfélezer fuvart és másfélezer napszámot. Ugyanekkor újították meg a papiházat is, melyet 1825-ben nagyobbítottak. Az egyház 1805-től Sár­Bogárd­-Tinord nevet viselt (előnevét a Sármelléktől vette). Német Zsigmondné Télsa Zsuzsánna 500 frt-ot adományozott a templomi szószék és papiszék díszítésére. Mészöly Istvánné Szűcs Zsuzsanna s leánya Mészöly Eszter úrasztalát csináltattak 240 frt-on. Huszár Lídia, Mészöly Károlyné egy úrvacsorai arany rojtos kendőt ajándékozott. Az egyház a papiházat átalakítja iskolává, az iskolaépületet pedig a templommal szemben az utca másik oldalán papiházzá. 1889-ben a templomot javították, majd új gazdasági épületeket emeltek. Gyászkocsit vettek, takarék-magtárt alapítottak. 1919-21. között az összes egyházi épületet javították, a templom külsejét tisztogatták. 1923-ban új harangokat öntettek az elvittek helyébe. 1927-ben a parókiát renoválták. Az egyház a II. világháború alatt kevés kárt szenvedett.

1973-ban új parókiát építettek és még ugyanebben az évben a régi lelkészlakást gyülekezeti házzá alakították. A templomot 1983-ra felújították. 1986-ban a hátsó épületek helyére újat építettek és a gyülekezeti házat teljesen felújították.  Ez utóbbi 2010-ben újabb teljes felújításra került, melynek során az összes külső nyílászárót korszerű, hőszigeteltre cserélték. Ebben élt és tanított 1838-39­-ben Tompa Mihály. 1994 elején, a templom száz méternyi padjában - svájci technológiával - energiatakarékos fólia­fűtést készítettek.

A templomot 6 esztendei kitartó munkával 2003. és 2009. között teljesen felújították. A tetőszerkezetet, a födémet megerősítették. A templomtető erősen megrongálódott bádog fedését rézfedésre cserélték. A templom villamos hálózata is teljes cserére kerül. Erre azért is szükség volt, mert az áramot az 1930-as években vezették be. Így az már erősen és veszélyt jelentően is elavult. A falak szigetelése is megtörtént. Esőcsatorna is került több mint 200 esztendő után a templomereszre. A padok mintegy egy méternyire le lettek vágva. Így a falak szigetelése, kezelése lehetővé vált, éppúgy, mint a padok mindkét oldali megközelíthetősége.

A csapolt famennyezet a templomtér felől gipszkartonos borítást kapott. A templom csillár felújítása – mozgathatósága – is megtörtént. Az ajtókat és az ablakokat is sikerült újakra cserélni. A főbejáratnál új – esztétikus – műkő lépcső készült. Az oldalbejáratnál („Tinódi bejárat”) a lépcső szétbontásra került. Helyette térkő borítással mozgáskorlátozott bejárót sikerült kialakítani. A templom udvarán zászlótartó rudat állítottak, melyre a nemzeti ünnepek alkalmával, a gyülekezet ünnepi jelenlétében húzzák fel a nemzeti lobogót.

A templom legrégebbi része a főhajó (1783.),  északkelti-délnyugati tengelyben épült 10x24 méteres belsővel Ennek mind a két vége a nyolcszög három oldalával zárul. Későbbi építmény a torony felőli oldalhajó (1830.). A toronnyal együtt 10x10 méteres alapterületű. Belső tere 8x10 m. A templom északnyugati részén emelkedik a klasszicizáló stílusú 23 mmagas torony. A kőlábazattól felfutó pilaszterek fejezetesek. A kőkeretes bejárati kapu felett egy vízszintes szemöldökpárkány, felette félkör alakú ablak. Fent nagyméretű timpanon készült. A torony faltükreiben az osztópárkánytól indulnak az álló téglalap alakú zsalugáteres harangház ablakok, fölöttük óraíves mezővel. A többszörösen beugró sisak rézzel fedett, rajta az „1830.” évszám jól kivehető. Ha szemben állunk a torony alatti főbejárattal, jobbra, a templomkertben, egy erre a célra kialakított helyen van a fehér carrarai márványból készült I. világháborús hősi emléktábla. Emellett került felállításra, négyzetes hasábú műkő talapzaton a II. világháború elesetteire emlékeztető henger alakú, piros-fehér-zöld gránitlap borítású kő emlékmű. Lábazati részén, fehér márványtáblára vésve áll a következő ige: „Isten letöröl minden könnyet a szemükről, … mert az elsők elmúltak.” (Jelenések könyve 21:4.).

A templomon félkör alakú ablakok vannak. A főbejárat az utcára nyíló torony alatti részen található. A délnyugati végén is van egy ajtó. Ez az ún. „Tinódi” bejárat. A templombelsőben sík, vakolt a mennyezet. A falazott szószék a délkeleti fal közepéhez simul, fölötte fából készült, festett, díszes koronával. A szószék és a Mózesszék népies rokokó ízű munka. A három egységesen összehangolt karzat közül az északkeletin van az orgona, melyet Steinreich Lipót épített 1877-ben tíz változattal. A torony felőli karzat a legnagyobb, ennek mellvédjében állnak a márvány-erezetű pillérek, melyek a tetőt is tartják. Középen ládaszerű empire úrasztala áll, melyet 1839. március 30-án helyeztek be a templomba. Az elegáns berendezésű, késő barokk - klasszicista stílusú műemlék jellegű templom 740 ülőhelyes. Három harangja van. Méretük és feliratuk a következő:

- A nagyharang 400 kgtömegű. Felirata: „Az elő világháborúban elvitt harang helyett öntött harang a második világháborúban elpusztulván, újraöntetett a sárbogárdi hívek önkéntes adományából az 1949. évben. Öntötte Szlezák Ráfael Rákospalotán. „Serkenj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból és felragyog tenéked a Krisztus!” Efézus 5:14.”.

- A középső harang 200 kgsúlyú. Felirata: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben!” I.Kor. 16:13. A második világháborúba elvitt harang helyébe öntették Isten dicsőségére az eljövendő békesség hirdetésére önkéntes adományokból a sárbogárdi református hívek 1949-ben. Öntötte Szlezák Ráfael Rákospalotán.”

- A „kisharang” 97 kg. Felirata: „A s 1923 s D  Harangművek R.T. öntött engem Budapesten F.W. Rincer által  No 4010  Isten dicsőségére Szabó Sándor és neje Kovács Erzsébet Sárbogárd 1923.”

 

Fényes Elek szerint „Sárbogárd és Tinord két egymás mellett fekvő puszta”, ahol 1580 református, 860 katolikus, 173 evangélikus, 568 zsidó él. Az 1911-es névtár szerint 2061 református és 2785 másvallású lakossal. A 2001-es népszámlálás szerint Sárbogárd lakossága 13 532 fő, akik közül 3 115-en mondták magukat reformátusnak. A gyülekezet választói névjegyzékében 1991-ben 886-an szerepeltek, míg 2012-ben 818 személy került.

A régi parókia (amely a templommal egyidős) falán látható Tompa Mihály emléktáblája a következő felirattal: „Ebben a házban élt és tanított a nagy költő 1838-39. évben.”

Szórványai: Alsótöbörzsök (4 km) és Felsőkörtvélyes (8 km).

A gyülekezet lelkipásztorai – időrendi sorrendben és szolgálati idejüket is feltüntetve – a következők: Komáromi József (1782-1790.); Somodi István (1791-1840.); Úrházy Lajos (1840-1880.); Turgonyi Lajos (1881-1882.); Balla Árpád (1882-1884.); Forgách Endre (1884-1913.); Kis Dániel (1913-1951.); Szabó Imre (1952-1985.) és felesége Szabó Éva (1952-1985.); Agyagási István (1985-) és felesége Temesváry Éva (1985-).